-
Vajon mitől élünk?
Mire van szükségünk ahhoz, hogy reggelente felkeljünk? Ha veszélyben érezzük a szívünket két dolgot tehetünk, vagy elmenekülünk, vagy harcolunk. Sokszor érzem, hogy nem akarom, még egy nap, még egy reggel, de valahogy kimászok az ágyból, valahogy elindulok, de nem tudom, hogy érek a célhoz. Logikusan teszem, amit tennem kell, lépek egyik lábbal majd a másikkal, a testem végzi a belekódolt parancsokat, de vajon ilyenkor a lelkem hol jár? Voltak időszakok az életemben mikor, inkább álmodtam, mint éltem. Szerettem lecsukni a szemem, mert akkor olyan helyen jártam, egy olyan életben, ahol minden tökéletes volt, de vajon ez nem lenne túl unalmas? Sokszor, nagyon sokszor, sok a gondunk, úgy érezzük, hogy minden…
-
Miért nem tudunk őszintén örülni egymás sikereinek?
Kamaszkorunkban Marlo Thomas arról énekelt nekünk, hogy fogadjuk el egymást és a másságunkat. De közben felnőttünk, és most mást dallamot éneklünk. Már nem ünnepeljük egymás életre szóló döntéseit, hanem minősítjük. Az elfogadás tényleg csupán gyerekes dolog lenne? Vagy akkor gondolkodtunk helyesen? Mióta nem adjuk szabadon önmagunkat? – SJP Mikor sikert érünk el előkerülnek a suttogó hangok, és ezeknek a hangoknak sose jó semmi sem. Nem tudnak őszintén örülni neked, mert csak azt nézik hogy nem ők állnak ott helyetted. De vajon ilyenkor azt is megvizsgálják, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a munkájukban sikereket érjenek el? Vajon elgondolkodnak azon, hogy harcoltak, küzdöttek azért, hogy ők is megkapják azt…
-
Szóval van az a mondás, hogy félig a pohár vagy mi, de mikor lesz vajon tele? És mi a túl sok már?
Honnan lehet tudni, ha valami már túl sok? Túl sok törődés, túl sok információ, túl sok döntés, túl sok móka, túl sok elvárás… És mikor van az hogy túl sok elviselni? Sokszor megkérdezem magamtól vajon mikor lesz vége? Mikor lesz már elég? Mikor szállnak el a gondok? Mikor állhatok fel és mondhatom hogy most elég volt? Mindig reménykedem egy végben, mint egy futó pályán start és cél, folyamatosan azt várom hogy célba érjek és megkönnyebbüljek. Na jó nem mindig, de mostanában 80%-ban. Olyan néha mintha az élet ellenem dolgozna, sokszor inkább csak ülök és vagyok mert elfáradok harcolni, mert lehet hogy egy csatát megnyersz néha, de vajon a háborúval mi…
-
Vajon honnan jönnek a magányos emberek?
Sok mindenki feltette már ezt a kérdést, és mitől magányos valaki? Egyszer beszélgettem egy ismerősömmel, együtt jártuk iskolába és ő volt a legmenőbb csávó, sőt a város leghíresebb pasija volt. Nagyon jó sportoló volt és persze döglöttek érte a csajok, mindenki az ő barátja akart lenni és minden lány az ágyába akart feküdni, de eltelet 10 év és váratlan dolog történt… Azt mondta utálja az embereket, barátnője se volt már egy jó ideje és mondta, hogy magányos. Furcsálltam nagyon, ez a srác magányos? ez a srác, akinek több tucat barátja volt? Majd elmesélte hogy ennyit jelentett a hírnév. Suli után eltelt pár esztendő, elköltözött egy másik országba és egyedül volt,…
-
Az emberek sose azt látják, aki igazából vagy.
Sose voltam sovány, inkább husis duci csaj. Egy időben hátránynak éreztem, csúnyánk gondoltam magam aki nem érdemli boldogságot, de egyik nap életem szerelme, amit szeretnék megjegyezni iszonyatosan sportos testalkattal belém szeretett. Hogy miért emelem ki a testi adottságokat? Mikor meglátnak az emberek azt gondolják hogy „dagadt” vagyok, de vajon azt látják hogy figyelek az étkezésre? Látják hogy edzek, hogy mennyi mindenről lemondok? Jah NEM! Mikor elmegyek futni az emberek megbámulnak, ha csinosabb ruhát veszek fel kiakadnak hogy miért nem úgy nézek ki mit egy csöves, és tudjátok mi a legrosszabb?! Az, hogy ezt többnyire nőktől kapom. Azon gondolkodtam hogy lehet azok emberek akik nem bírnak, rám és ducibb társaimra nézni…
-
Szóval elég sokat hazudunk, tudjátok sánta kutya story!
Ha másoknak hazudunk nem szép dolog, jó ez most fura volt leírni, főleg, hogy elég őszinte ember vagyok, sokszor idegesítően, de legalább növelem a statisztikát. Inkább beszéljünk most az önmagunknak való hazudozásról, másokkal se szép ha ezt megtesszük, de a legkegyetlenebb ha önmagunkkal tesszük. Csak egy pohárnál, mert rossz napom volt; csak egy süti, mert nem hízok meg tőle; csak egy pici füllentés nem lesz baj…. Csak egy pohárral 25 éve minden nap, csak egy süti az év minden napján, csak egy kis füllentés a szeretteimnek, nem lesz baj…. Mindegy hogyan próbáljuk tagadni, a hazugságok eltűnnek, szétfoszlanak, akár tetszik akár nem… Őszintén azért fáj az igazság…
-
Útkeresők kézikönyve
Közzétett: 2016Szerző: Emma MildonKiadó: Édesvíz KiadóTéma: SpirituálisOldalszám: 231Volt időszak az életemben, mikor megmondták mit és hogyan csináljak. Ahhoz, hogy sikeres legyek a munkámban és az életben, mások bevált módszerit erőltették rám. Azt mondták csak az az egy lehetőség van, ha nem azt csinálod hülye vagy… Az ember mikor változást akar önmagát kell hogy megtalálja, és ezt csak úgy lehet hogy ha megtalálja azokat a módszereket, amiktől az lehet aki. Na ez a könyv pontosan ilyen. Pár éve már meg volt ez a könyv, de mégis csak most került a kezem ügyébe és mivel spirituális témában íródott, mondjuk hogy a soros akarta így, vagy amibe hisztek. Sokszor érzek káoszt önmagamban, és…
-
Elhanyagoljuk a családunkat, párunkat, barátainkat, egy jó munkáért?
Vajon megéri? Ha van egy jónak hitt munkánk, oda adjuk konkrétan minden időnket azért, hogy felfigyeljenek ránk, értékeljenek minket és ennek nyilván szeretnénk ha anyagi vonzata is lenne. Fiatal korom ellenére a folyamatos költözések miatt nagyon sokféle munkában találtam magam, de bármilyen területen dolgoztam, mindig a legjobbat adtam magamból. Nem csak 8 és 12 órában, hanem volt hogy 16ban napi szinten (utazás és egyebek). A napom 66%-át adtam oda jó esetben, 33% alvással töltöttem és maradt 1% saját magamra és az emberi kapcsolataimra, és a magánéletemre. Vajon ez normális? Igazából úgy gondolom valahol meg kell találni a harmóniát, de nyilván mérlegelni kell a munka megér-e annyit, hogy a magánéletet beáldozzuk,…
-
Nem azért vagyok sikeres, mert behódolok!
Nem is olyan rég, kaptam egy kis „kitüntetést” a munkahelyemen a munkámért, kitartásomért, és mikor a közöségi médiában megosztottam, egyik legjobb barátnőmtől kapatam egy üzenetet: Örülök, hogy végre olyanok is kapnak elismerést, akik a munkájukkal szerzik meg ezt és nem a főnöknek való hízelgéssel. És valóban igaz. Sokszor a főnökeim nem hiszem hogy örülnek hogy az alkalmazottjuk vagyok, elég nagy szám van és elég őszinte. (De próbálom magam kicsit visszafogni, és diplomatikusan kommunikálni :D) Egyszerű a képlet, ha nem tetszik valami megmondom, ha ne értek egyet valamivel megmondom, zokon veszik? Hát erről a vezetőim tudnának mesélni, de tudom, hogy nyitott fülekre találok és megértésre. De kérdezem én, mivel vagyunk előrébb,…
-
Senki nem választhatja meg a családját!
Szeretjük őket vagy sem, megértjük őket vagy sem, meg fogunk birkózni vele, mert a családunk. Etetnek, itatnak, ruháznak taníttatnak egész addig míg fel nem növünk és megtaláljuk saját magunk törzsét. Ha felnőttünk egyedül vagyunk és keressük az a társat, akivel létre jöhet az új életünk, akkor most mégis megválaszthatjuk a családunkat? Legyünk ketten, legyen gyermekünk, legyen kutyánk teljesen mindegy, sőt az is mindegy milyen identitással rendelkezel, egy a lényeg keress addig míg meg nem találod azt az embert, aki mellet boldog, teljes értékű életet élhetsz. Lehet, hogy rövid lesz a várakozás, de lehet, hogy felemésztően hosszú és nagyon, de nagyon sok megpróbáltatáson mész majd keresztül. De hidd el, mámorító lesz…
